Három hét, három nő. Eszter

2010 március 6. | Szerző: Bertrand |

….Tegnap éjfélkor ment el Anna.
Mielőtt felmentünk hozzám beültünk egy étterembe. Zavart volt,
küzdött a lelkiismeretével és félt, hogy esetleg meglát
bennünket egy ismerőse. Megfogtam a kezét, beszélgettünk és
lassan felengedett. Elmondta, hogy volt már egyszer ilyen
helyzetben de akkor a férfinak is volt partnere. Annával sosem volt
fő célom, hogy ágyba bújjunk. Persze izgatott de a szabadság
amiben most részem van könnyít bizonyos terheket rajtam és így
nem központosul minden a szexben egy ilyen helyzetben. Nem csak egy
új illat egy másik test felfedezése hanem a nő érdekel. Ezt
érezheti rajtam és ezért bízik bennem. Már-már megijedek, hogy
mi történik velem. Nehogy elveszítsem a vágyat. Haza értünk és
akkora elcseréltük a feszültséget. Ő laza volt én pedig görcsös
mivel be kellett engednem a lakásomba. Még a barátaim sem jártak
nálam azóta… Megérezte és most ő próbált oldani engem. Aztán
azt hiszem az övé lettem, furcsa de szinte ő tett magáévá és
nem fordítva. A következő két órában sokat gazdagodtam.
Hihetetlen mennyit adott magából ez a nő és az is, hogy mennyit
kért. Egyikünk sem volt irányító de valami finom vezetés mégis
tőle jött. Befogadott magába teljes lényével és
ez adott egyfajta kábulatot. Nem vagyok szerelmes és tervem sincsen
Annával. Jövő héten találkozunk újra…

Eszter

Így utólag jó, hogy nem róla írtam
először mert tévesen fogalmaztam volna. Ahogy az első írásban is bevezettem
a három nő közös pontja nála sem volt kérdés. Jött,
választott, megkapott és ment. Ő érkezett legkésőbb a buliba. Én csak egy párt ismertem akik meghívtak engem. A másik húsz embert
akkor láttam először. Beszélgettem férfiakkal és nőkkel is míg
egyszer csak Eszter betoppant és pár percen belül már táncba is
vitt. Jól éreztem magam vele. Egyértelmű volt, hogy feladatunk
nincs egymással. Mégis összegabajodtunk egy éjszaka erejéig. Nem
hívtuk egymást azóta sem és nem is fogjuk. Egy mondatára
emlékszem: „Boldoggá akartalak tenni“

…Rájöttem, hogy barátaim többsége
irigyem lett az elmúlt hetekben. Míg ők titkos útjaikon járnak
és reszketnek a lebukás veszélyétől – mert persze mindegyiknek van párja– addig én ebből a szempontból irigylésre
méltó vagyok.

Nem szeretem ha az ember egyoldalú és
a környezetéből kiemeli a számára irigylésre méltó dolgokat
majd pusztán csak azokat hasonlítgatja a maga ügyéhez. Pontosan
tudják a barátaim, hogy min mentem keresztül és még mindig miben
vagyok és egyiküknek sincs vér a pucájában, hogy rendet tegyen a
háza táján.

Nem is gondolják micsoda erő kell az
egyedülléthez ami nemcsak az ismerkedésből és a kalandokból áll. És, hogy támasz nélkül állunk a
lábunkon ebben a viharban ami folyamatosan tart. De én mégis az utóbbin dolgozom. Legalábbis egy időre…