A férfi aki szerette a nőket – Bertrand Morane
2010 május 2. | Szerző: Bertrand |
Túl a harmadik X-en a blog bejegyzések számát tekintve, bár korban is nemsokra a krisztusitól, Goldie kommentelő hatására érdemes pár szót váltani és kibeszélni a blog címét. Az eredeti filmet C választotta nekem és azt mondta, hogy ezt vegyem meg mindenképp. C filmes családban nőt fel és maga is dolgozott a televízióban, filmekben és nagyon sokat tud a filmművészetről. Nagyon szerettünk moziba járni és a kapcsolatunk elején volt, hogy heti 2-3 alkalommal is moziztunk. Neki a szakmája és a film szeretette miatt volt fontos, nekem pedig a fantázia világom kiszélesítésére és a történetek alapjaiban rejlő millió lehetőség megismerése miatt. A mozi még most is fontos számomra de sokkal kevesebbet járok. Szeretem az illatát, a fényeit és ha csak elmegyek egy mozi előtt szerelmes leszek. És így van ez a nőkkel is… volt..?
A filmet együtt néztük meg C-vel és nagy hatással volt rám. Akkor még akadoztam az írással, folyton helyet kerestem magamnak. Kávézókban fészkelődtem és itt-ott még jól is éreztem magam, néha jöttek is a betűk egymás után. De otthon, egyedül sosem ment. A film nézése közben lehetséges, hogy eltűntem és a dobozban fehér ingben,cigarettával a számban és sötét hajjal Bertrandá változtam. Értettem őt, bár vele ellentétben engem nem bántott meg egy bizonyos nő, egy nagy szerelem. (Bár ha már így belemegyünk nekem is van anyukám…és milyen érdekes, hogy ma anyák napja van…)
Bertrand magányát felismertem magamban. Ez a magány első gyermekkori eszmélésem óta velem van és azt hiszem a megismerések amiken mostanában átmegyek már tompítják keserű ízét és fel-fel bukkan egy kis édes hullám is.
Bertrand őszinte a filmben de valahogy másképp mint én. Én túlbonyolítom és túlbeszélem azt ami neki a lényéből fakad. Biztos számít a kor is amikor a történet játszódik. Én abban az évben születtem amikor a film készült.
Mostmár akárcsak a filmbéli férfi otthon írok. Legtöbbször csendben, néha zenét hallgatok valamikor nevetek egy mondaton, valamikor könnyes a szemem és ráz a hideg és van, hogy megizzadok egy írásban. A legjobban a ditkálást szeretem. Ez az állapot hasonlíthat ahhoz mint amikor a zenész improvizál. És érdekes mert nemcsak a könyvemben, hanem a blogjegyzet közben is előfordul a diktálás. És ezért vétek annyi helyesírási hibát. Olyankor gépelem amit hallok és nem törödőm a nyelvtannal. Tehát a diktálás egy olyan állapot amikor az érzelmeim és az intuícióm kapcsolódik valami magasabb rendűvel és üzeneteket fogad.
Ma is Bertrand vagyok, szeretem a nőket de nem vagyok mániákus. A legjobb beszélgetéseim, gondolataim velük és általuk születnek. Írok nekik és beszélgetünk.
Bertrandnak megjelent a könyve. Ő kapcsolatairól és a nőkről írt. Azt nem tudtuk meg, hogy milyen sikere lett…
Én is szeretném befejezni amit elkezdtem…
Novella arról amit utoljára diktáltak nekem és egy kis köszönet az olvasónak…
Az utolsó óra
Szia, Bertrand vagyok – mondta a férfi. Ő pedig C. – Tudom válaszolt nyugodt hangon a nő. Engem De_Angelinanak hívnak de ezt bizonyára tudjátok. Igenlően bólintottak, miközben mindhárman a helyet nézték ahová kerültek. Egyikük sem tette fel a kérdést arról, hogy most hol vannak merthogy pontosan tudták ugyanúgy ahogy bemutatkozás nélkül is tudták egymás nevét. Csak éppen nem volt neve a helynek. – Nézd, ott jön Kler örült meg a nő egy újabb ismerőst felismerve.
Kler lassan közeledett, még csak most érkezhetett, nézelődött néha megállt, hogy betudja fogadni az újat. Ahogy közeledett egyre légiesebbnek tűnt. Valamit hozott magával de amire odaért hozzájuk az eltűnt. Most már négyen várták a jelet. Hirtelen a semmiből egy kislány szaladt el mellettük. Fiatal lélek volt, nem felidézhető tekintete csak a tisztasága ami jelen volt. Körözött mellettük egy sosem látott gyerekjátékkal néha mellettük, néha távol tőlük. – Szosszke. mondta ki a kislány nevét Kler majd megsimogatta a hosszú haját.
-Geneviéve Fontanel. mondta nevét egy újabb ismerős. -Nem láthattok de itt vagyok Alfal együtt. Nem tudtunk elmenni az elöző csoporttal, meg kellett várnunk benneteket.mondta Alf. A két hang minha egy helyről érkezett volna és körülvett mindent. Érezték egymást. Silver érkezett, ruhája a fehér színhez hasonlított, áttetsző volt de nem engedett belátást a ruha alá. A ruha súlytalan és át volt itatva egy soha nem érzett illattal.
Egy egész csoport érkezett meg hozzájuk. Ugyanabban a fehéres ruhában amiben Silver volt és amit mostanra ők is magukra öltöttek. TopSecret és Lonely vezette őket, kézenfogva jöttek, olyan volt mintha sokadszorra csinálnák végig ezt a szertartást.
– Az utolsó óra, ez az?kérdezte PrettySüti. Szemei tele voltak, meghatódott de a többiek közelsége nyugalmat hozott rá. Fogjátok meg egymás kezét kérte Gatita barátait. Mintha szereposztás szerinti színházi próba lenne mindenki odaállt a saját jelére. Gatita mégegyszer belenézett mindenkinek a szemébe. Rámosolygott Bertrandra is. Amikor elkapta Silver tekintetét a bátorság szót hallotta, de ez már belülről jött.
Még jelen voltak de többet nem beszéltek.
Bertrand kiállt a körből. Repülni akart de rájött, hogy már régen azt teszi. Goldiet melegítette valami ismerős érzés ami végigment mindanyijukon.
Még nem mehettek, várniuk kellett bár ezt a szót már nem ismerték. És nem létezett többé a fáradság, a szomorúság sem. Nem tudtak beszélni de ezt úgy érezték mint felesleges végtag ami akadályoz és amibe csak megbotlatni lehet.
Egyre többen lettek, mind ismerték neveiket. A hangok már másmilyenek voltak, füleik nem fogták őket csak belül léteztek és ahogy többen lettek, úgy lettek hallkabbak, érthetőbbek.
Lassanként a hangok is megszűntek. Színek voltak, millió tartományban. Az eddig ismerteken túl mutatták meg magukat és elhozták az utolsó tanítást. Erre várt mindenki. A kicsit nyugtalanabbak is most már át tudták adni magukat.
Szemeik becsukódtak, nem nyíltak többé de ott volt előttük a szivárvány anyukája. Kapcsolatuk teljesedett, már csak kezeik amivel fizikailag kapcsolódtak emlékeztettek valami távolira. Az utolsó emlékek repültek fel, minden amit valaha megérintettek kezükkel, minden amit tapintottak, ami megszúrta, bántotta őket. Szüleik, gyermekeik, férjük és feleségük emléke puhává, meleggé fort össze. Az utolsó érzékük is eltűnt.
Most teljes a csend, születnek valahol, eggyé válnak, újra kezdenek és választanak. Felmennek, megpihennek de nem egyenként hanem együtt.
Visszatértek…
Köszönöm minden kedves olvasómnak és kommentelőnek az eddigi kitartást.
Nem maradt ki senki, mindenki ott volt a körben, csak nem ismerem a nevét. De ott már tudni fogom:)
Bertrand
Ui: a heJesírásért bocs, még lesz belőle:))))
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Ez tetszett. Többször is elolvastam. És még visszatérek rá ezután is, úgy hiszem.
szia B! nahát micsoda történet! 🙂 én mint fiatal tiszta lélek? 🙂 de azért aranyos vagy! csak folytasd………. én is elkezdtem blogolni, de tutira nem szúrsz ki 😛 puszi!